Olvasom, tehát vagyok.

2015. február 17., kedd

Miért nem kell "perfektnek" lenni ahhoz, hogy idegen nyelven olvassunk?

A válaszom első fele: mert nem létezik olyan nyelvtudás-szint, hogy perfekt. Legautentikusabban egy anyanyelvi beszélő beszél, de perfekt vagyis tökéletes nyelvtudásról nemhogy idegen nyelvet beszélőknél, de anyanyelvieknél se nagyon beszélünk (gondoljunk csak arra, hogyan hajlítjuk az írott nyelvi formákat beszélt nyelvivé; hogy szóban azt mondjuk "ami" az amely helyett. Puff, oda a "perfektségünk", de aki véletlenül helyesen amelyezik szóban, az meg már modoros és sznob. Pedig ami használata az amely helyett nyelvtanilag ugyanúgy félreviheti a jelentést, mint angolban azok a hibák, amelyek miatt az origos nyelvvizsgán anno épphogy sikerült a feleletválasztós rész :D).

Nagyon gyakran szembesülök azzal a jelenséggel (a Molyon állandó jelleggel), hogy magyar olvasók sokszor azért nem tudják szeretett könyvsorozataikat folytatni, mert a kiadók leállnak a kötetek magyar nyelvű kiadásával. A másik ezzel kapcsolatos szomorú tény az, hogy mivel nem fizetik meg a jó fordítót, ezért olyan borzalmak is megjelennek, mint Tótisz mester munkái, és még akkor örüljenek az olvasók, hogy legalább megjelennek magyarul...


Ennek a blogbejegyzésnek azonban nem célja, hogy arról ossza az észt, hogy hogyan kell Magyarországon sikeresen könyvkiadni. A célom az, hogy azt a mumust, amit az idegen nyelven való olvasás jelent sok embernek, egy jól célzott patrónussal kicsináljam.

A saját tapasztalatomon keresztül próbálom ezt bemutatni. Tanultam angolul, angol szakra mentem, ahol azért nem jeleskedtem annyira; a kötelezőket nem nagyon tudtam angolul olvasni, mert nem értettem, és nem is volt türelmem sokáig próbálkozni velük. Pontosan az volt a helyzet, ami több magyar kötelezővel gimiben, csak még idegen nyelvvel súlyosbítva. Nem értettem, hogy más hogyan tudja elolvasni és még élvezni is őket, de hát ahogy mondtam, nem voltam a szak élbolyában.

A fordulópont akkor jött, miután végeztem az angol BA-val. Le kell, hogy szögezzem, hogy mostani szemmel nézve (azóta elvégeztem a fordító és tolmács MA-t és az európai uniós konferenciatolmács-képzést) az angol BA diploma megszerzésekor fennálló angoltudásom enyhén szólva is épp hogy elégséges volt. De mégis ekkor jött a fordulópont, amelyet egészen pontosan Gena Showalter Az alvilág urai sorozata hozott el. Pár nap alatt befaltam a négy magyarul megjelent kötetet, és legalább kétszer-háromszor újra is olvastam, mindaddig, amíg már tudtam, hogy mi lesz a következő oldalon. Imádtam.

És ez hozta magával a problémát. Angolul már vagy 7-8 kötet megjelent, de semmi nem utalt arra, hogy magyarul is folytatni fogják a kiadást. Kb. ezzel egyidőben vettem magamnak a Kindle olvasót, és szépen letöltöttem rá angolul először az első részt. Bátran nekiestem, tudván, hogy már úgyis betéve tudom a cselekményt. Hát... nem volt könnyű. Kellett bizony szótáraznom. Volt, hogy egy szót ötször is meg kellett néznem.

Lehet hogy így visszagondolva már módosult az emlék, de ha most megkérdezi valaki, hogy mi volt a legnehezebb az angol olvasásban, akkor azt mondom, hogy az olyan igék, amelyek árnyalatokat fejeztek ki a párbeszédeknél: nyögte, ordította, mormolta, lihegte, rávágta, stb. Mert egy ritkábban előforduló, jelentésében is tök egyedi szó jobban megmaradt szótárazás után, ezek viszont folyton benne voltak a szövegben, különböző sorrendben, variációban, de mindig ugyanabban a kontextusban, ezért nehezebben rögzültek. Tehát nem a cselekmény megértése és követése volt kihívás.

De lényeg, hogy egy olyan könyvvel, amit imádtam, amit betéve ismertem, el tudtam indulni. Elolvastam angolul a 2., 3. és 4. részt is, és úgy éreztem, hogy addigra már belejöttem annyira, hogy folytassam "ismeretlen" szöveggel is. De csakis a sorozat folytatásának álltam neki, mert mivel ugyanabban a világban játszódik, ugyanabban a stílusban íródott, ezért lehetett anticipálni, előre sejteni dolgokat, és nem volt ijesztő az új tartalom.

A másik nagyon érdekes dolog, ami a mai napig kíséri az angol nyelvű olvasásomat, hogy ahogy egy ismeretlen szót/szerkezetet (mert mindig lesznek!) azonosítok, megnézem a jelentését, onnantól mindenhol, az interneten, cikkekben, könyvekben szembejön velem. A mai napig így vagyok, pedig ma már könyvenként csak 1-2 szót nézek meg.

Aki nagyon tart az idegen nyelvű olvasástól, hogy nem tudja majd úgy élvezni, mint az anyanyelvén, vagy egyszerűen "elmegy mellette" a cselekmény (mert nekem is ezek voltak a félelmeim), annak szerintem azt kell tudatosítania magában (és ez a válaszom második fele), hogy nincs egy misztikus széles és mély szakadék közte és az idegen nyelvű olvasás között, amit "nyelvzsenik" egy nagy ugrással átuganak, a többieknek pedig esélyük sincs átjutni az egyik oldalról a másikra. Nem így van.

Én sokáig úgy értelmeztem ezt a fordulópontot, hogy olyan volt, mintha egyszercsak valaki felkapcsolt volna a fejemben egy villanykörtét, és puff, onnantól értettem, amit olvasok. Most már tudom, hogy nem az értés volt az a villanykörte, hanem az idegen nyelvű szöveg élvezete. Ha mégis a szakadékos példával akarunk élni, akkor tegyük fel, hogy van egy szakadék. De azt nem átugorjuk, hanem szépen építünk rá egy hidat, ami időbe telik, de egyre könnyebben és könnyebben fog menni.

Bele kell fektetni munkát, és nem könnyű belerázódni, de ha belegondolok, hogy

  • reménytelen könyvmolyként nem függök a magyar könyvkiadástól;
  • nem kell azon dühöngenem, hogy a kedvenc sorozatom folytatásához nem jutok hozzá, mert a magyar könyvpiacon prioritást élvez kelemenanna és szepesiniki;
  • az eredeti könyvek megjelenésének a napján már beleáshatom magam a várva várt sztoriba;
akkor úgy érzem, hogy megérte ideig-óráig küszködni. Sokszorosan megérte.

És hogy egy kicsit lássuk, ahogy a hóhért is akasztják, leírom azt is, hogy egy jó ideje már francia könyvekkel "küszködök". Gimiben második nyelvem volt a francia, nagyon szeretem, és mindig szívesen tanultam, és bár képes vagyok franciául kommunikálni, a francia olvasás nekem is mumusom, amit probálok legyőzni. Gena Showalter fent említett sorozatát elkezdtem franciául is olvasni, mert hát ez a bevált minta :D és az első könyvet el is olvastam. DE! Az élvezet-villanykörte még nem kapcsolódott fel. Sokszor elvesztem emiatt a motivációmat, de tudom, hogy ha az angollal sikerült, akkor a franciával is fog.

Mit is kell tehát tenni?

  • olvasd rongyosra kedvenc művedet, míg betéve nem tudod;
  • rugaszkodj neki idegen nyelven szótárral, jegyzetfüzettel (közben lehetőleg foglalkozz más idegen nyelvű szövegekkel is pl. cikkek, weboldalak, filmek);
  • tarts ki és légy türelmes;
  • ha sikeresen elolvastad, folytasd valami hasonlóval/a folytatással az idegen nyelvű olvasást.

Remélem segített valamennyit az, hogy leírtam a saját tapasztalataimat. Molyon én úgy vettem észre, hogy tényleg sok olvasó elérhetetlen álomnak tartja azt hogy a magyarul nem tervezett folytatásokat valaha is elolvashassa, és szerettem volna kicsit segíteni abban, hogy motiváltabbak legyenek.

Tehát összességében úgy látom, hogy egy bizonyos szint persze kell, hogy legyen a nyelvből, de többet számít a módszer, amivel az ember beleszokik és beleszeret az idegen nyelvű olvasásba. És ez egyáltalán nem az, hogy "perfekt" legyen.

2015. február 11., szerda

P. D. James: A halál jár Pemberley-ben

Először is köszönöm még egyszer Juditnak (@Dittygirl) a könyvpéldányt, nagyon örültem neki, és most, hogy elolvastam, pedig még inkább örülök, hogy papíralapú könyvben megvan. :)

Félve álltam neki ennek a könyvnek, mert nagyon sok negatív kritikát olvastam róla, hogy gyenge utánzata Austennek, nem méltó hozzá, meg amúgy is mi az, hogy egy klasszikus romantikus sztorit krimivel folytatunk...
Nekem viszont összességében tetszett a könyv, élveztem az olvasását, és B&B rajongó lévén csüngtem minden jeleneten, amelyben kedvenceim szerepeltek.
Először is a könyv elején egy rövid bevezetőben az író idézi Jane Austen azon kijelentését, hogy ő nem ír fájdalomról és szenvedésről, legyen ez másnak a dolga. James itt kijelenti, hogy ő ezt megkísérli, mert ha Austen akart volna ilyet írni, megírta volna, természetesen sokkal jobban, mint ahogy ő, P. D. James tette. Nekem ez nagyon szimpatikus felütés volt.

A könyv számomra elég döcögősen indult, még pedig azért, mert szinte teljes egészében leírta a Büszkeség és balítélet cselekményét (a bálok, az utazások stb). Ez még nem is lett volna mondjuk probléma, de úgy éreztem, hogy James ezt a saját véleményén keresztül adta elő. Szinte olyan volt, mint egy elemzés. És talán lehet, hogy nem zavart volna ez annyira, ha nem lett volna sokszor homlokegyenest más a véleménye az enyémmel. :D Ugyanis olyan alapvető dolgokat fejtegetett, hogy vajon Elizabeth tényleg szerelemből ment-e hozzá Darcyhoz, illetve hogy Charlotte mennyire volt számító már a kezdetektől fogva. Ráadásul James szerint Lady Catherine-nek is Charlotte árulta be Elizabeth hirtelen lánykérését, holott a B&B-ben még csak utalás sincs arra, hogy Charlotte egyáltalán tudott volna erről valamit. Kicsit sértve éreztem magamat a szereplők helyett is. :D

A másik dolog, ami zavart az elején (ami nem tudom, hogy az írón vagy a fordítón múlt), az az, hogy a fogalmazás olyan volt, mintha a B&B-ből ollózták volna össze. Pl. Hopkins tiszteletes (nem spoilerezek, hogy ő kicsoda) ugyanazokkal a szavakkal illetett egy bált, mint anno Collins. Tényleg, szó szerint! Egy olyan bál, amelyet tiszteletreméltó fiatalember tart, nem jelenthet kísértést egy magamfajta egyházi személy számára... ilyesmik.

A könyv elején viszonylag kevés volt a párbeszéd, és ha volt is, elég érzelemmentesnek tűnt, csak a "mondta" és a "felelte" váltakozott. Semmi jelző, semmi érzelmet kifejező ige. Ráadásul nem tűntek a párbeszédek megfelelőnek bizonyos karakterekhez. Pl az hogy a csendes Jane fél oldalas monológot magyarázott Elizabeth-nek anélkül, hogy Elizabeth nem szólt volna bele, na ilyet nem tudok elképzelni róluk. :D Illetve Lady Catherine viselkedése is kicsit nehezen hihető volt, de ezt itt nem árulom el.

Ezen kívül még egy apró "hibát" kiemelnék, aztán ígérem, már rá is térek a jó dolgokra :D Sokszor következetlen volt az, amikor a szereplők egymást emlegették. Például Elizabeth mondjuk Fitzwilliam ezredesnek úgy emlegette Jane-t, mint Mrs Bingley. Eddig ez oké, így illik. De aztán előfordult, hogy Darcy a Mrs Collins helyett azt mondta simán, hogy Charlotte. Na ez nem illett a könyvhöz, pláne Darcyhoz. Ugyanígy -- és talán ez volt a legszembetűnőbb -- Lady Catherine is Elizabeth-et mondott a Mrs Darcy helyett, ami ugyebár tudjuk, hogy elképzelhetetlen. :D


Na, de hogy miért is tetszett a könyv?
Hát ezt spoilermentesen csak röviden tudom leírni :D Azért tetszett, mert Pemberley hangulatát visszaadta, továbbvitte a szereplőket, és úgy, hogy nem éreztem azt, hogy na neeee, nincs az az isten, hogy ez meg ez itt és itt kössön ki.
A könyv hátulján lévő leíráshoz képest már a cselekmény elején nagy csavar van, ami szuper! Aztán folyamatosan gyanúsabbnál gyanúsabb húzásokat látunk szereplőktől, és nem csak a könyv szereplői, de mi is teljesen el vagyunk veszve, hogy akkor most mi a megoldás.
Na a megoldásra soha nem gondoltam volna. Rendesen meglepett vele James, és örültem, hogy nem klisészerű lett (vagy csak kevés krimit olvasok :D)

Csak azt tudom javasolni a könyvet elolvasóknak, hogy az elejétől figyeljenek a részletekre, az új és régi szereplőkre, mert úgy élvezetesebb lesz a megoldás is.

Nem tudom, más hogy volt vele, de nekem a könyv elolvasása után megint elkezdett hiányozni ez a világ, és nagyon szívesen olvastam volna tovább, hogy mi történik Pemberley lakosaival és családtagjaikkal, akár egy újabb krimi keretein belül. Sajnos azonban ha lesz is folytatás, akkor sem P. D. James tollából, ugyanis az írónő november 27-én 94 éves korában elhunyt.





(A képek forrása: www.moly.huhttp://sokkenn.deviantart.com/art/Elizabeth-and-Mr-Darcy-341154255, http://www.babelio.com/auteur/PD-James/9329/photos)